Manapság egyre többet hallani arról, hogy a nemi szerepek hogyan változtak meg az elmúlt évtizedekben. De vajon tényleg elmosódtak a határok, vagy csak próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy a régi minták nem léteznek már? Hiába fejlődik a technológia, hiába halad a világ előre, vannak dolgok, amik még mindig ugyanott toporognak. Vagy talán mi vagyunk azok, akik képtelenek változni?

 A nők nevelik a férfiakat. Nemcsak anyaként, hanem párkapcsolatokban is. Úgy tűnik, hogy sok nő egy projektként tekint a párjára: csiszolni, formálni próbálja, hogy az megfeleljen az elvárásainak. De mikor lesz a szeretetből irányítás, a támogatásból elvárás? Hol a határ?

 És a férfiak? Ők sem ártatlanok. Ők is formálják a nőket – elvárásokon keresztül: hogyan nézzen ki, viselkedjen, gondolkodjon. A „tökéletes nő” mítosza még mindig létezik, csak most az influenszerek és a social media algoritmusai öltöztetik fel. Az egész egy furcsa adok-kapok játszma, amiben mindkét fél azt hiszi, hogy ő irányít, miközben valójában mindketten ugyanabba a sztereotípiákból szőtt hálóba gabalyodtak.

 A közösségi médiából közben csak azt halljuk: „A nők életébe nem kell férfi.” „Legyél önálló és szabad!” A férfiak meg kontráznak: „Bros before hoes.” Így épül fel egy önző társadalom, ahol mindenki csak a saját falait építgeti, és közben azon panaszkodnak, hogy senki sem érti meg őket. De akkor hová lettek a kezdeményező, családcentrikus férfiak? És miért nincs olyan lány, aki egy férfi mellett akar nő lenni? Nem tűntek el és nem is fognak csak kevesebben lettek.

Sztereotípiák és görbe tükör

A már létező dogmákkal és sztereotípiákkal nem lehet mit kezdeni – ezek már itt vannak, és nehéz visszazárni a szellemet a palackba. De épp ezért érdemes néha csak nevetni rajtuk. Okkal jönnek létre, céllal. Ez is egyfajta görbe tükör. Persze lehet, hogy az egyik viccesebben felfogható, míg a másik szándékosan bántó.

A nők sokáig sminkelnek. A férfiak igénytelenek. A nők érzékenyek és túlreagálnak mindent. Minden férfi egy büdös bunkó. A nők baszódjanak meg, a férfiak egyenek szart.

És mi van a genderkérdéssel? Új szerepek vagy régi minták? Tudom, nem csak két nem létezik. De ha jobban belegondolunk, minden egyéb identitás is a férfi és női jegyek keverékéből születik – csak más arányokban, egy kis extrával. Én úgy képzelem el, mint egy kínai büfét: kérheted így is, úgy is, de a végén mindig kutyát eszel. És így kell egy mondatban megsérteni többmillió embert.

A hangos kisebbség és a véleménybuborékok

Nem az a gond, hogy vannak új nemi identitások, hanem az, hogy az emberek ezekből véleménybuborékokat építenek. Egy kisebbség mindig hangosabb lesz, mint a csendes többség, de a káoszból ritkán születik valódi párbeszéd. Kritizálni lehet – csak épp minek, ha a másik oldal úgysem hallja meg? Gyűlöletbeszédnek tekintenek mindent, ami nem teljesen erősíti az általuk vélt valóságot. Így lesz mindenből egy végtelen körforgás.

Hányadán állunk?

A nagy kérdés tehát az: hová tartunk? Valóban neveljük egymást, vagy csak romboljuk? Vajon képesek vagyunk-e egyenrangú félként tekinteni a másikra, vagy mindig azon leszünk, hogy a saját képünkre formáljuk őt? És ami a legfontosabb: tudunk-e úgy építeni egy kapcsolatot, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?

Az évek múlnak, a világ fejlődik, sokan meg csak állnak az út szélén, és eszükbe sem jut stoppolni. Muszáj túllépni dolgokon és továbbhaladni, mert a végén csak mérgesen tekintünk egymásra a falaink mögül – távol egymástól.

Egy sztori, ami megmutatja a lényeget

Ha azt hinnéd, túlzok, itt egy személyes sztori, ami jól bizonyítja az emberek pattanásig feszült idegeit. Egyetemista voltam, amikor egy kis mosogatást imitáló jelenet forgatása közben azt találtam mondani: „Látod, milyen jó háziasszony lennék.” Alapvetően nem hinném, hogy bárki ártó szándékot venne ki ebből, de egy számunkra ismeretlen hölgy mégis úgy értelmezte. Szóval megkaptam a kioktatást arról, hogy nem csak háziasszonyok vannak, hanem házi férfiak is.

Innentől hivatalosan is átírom: „házi ember.”